16 hónap után újra egyedül (egy hónapja). Nem olyan rossz (itt a nyár, foci vb, stb), de azért ebben is van valami:
"Hát az az igazság, hogy arra gondoltam, ideje lenne újból felpörgetni a libidómat, amely lélegeztetőgépen volt és az élet semmilyen külső jelét nem mutatta már négy vagy öt hónapja. Olvastátok azt a könyvet, amit egy fazon a szemhéjával írt? Ja, a szemhéja rándulásával jelezte, amikor az, aki épp segített neki, az ábécé megfelelő betűjéhez ért. Igaz történet. Na mindegy, szóval az én kibaszott libidóm még azt a könyvet se tudta volna megírni. De ahogy ott ültem a medence mellett a sortomban, miközben a nap melengette azokat a testrészeimet, amelyek már régóta meg voltak dermedve, amennyire csak meg lehet dermedve valami, az élet homályos, de félreismerhetetlen jeleit érzékeltem."
(
Nick Hornby:
Hosszú út lefelé (fordította:
M. Nagy Miklós) (Európa Könyvkiadó, 2006))
Na még egy megfontolandó idézet ugyaninnen öngyilkos hajlamúaknak:
"Volt még valami más is abban a cikkben, amit olvastam: beszélgetés egy olyan emberrel, aki túlélte, hogy leugrott a San Franciscó-i Golden Gate hídról. Azt mondta, két másodperccel az ugrás után rájött, hogy semmi sincs az életében, amivel ne tudna megbirkózni, egyetlen olyan probléma sem, amit ne tudna megoldani - kivéve azt az egyet, amit épp most csinált magának azzal, hogy leugrott a hídról."
